Ruzsányi Tivadar

 

Ruzsányi Tivadar: Életskicc

okl. villamosmérnök, okl. gazdasági mérnök

Persze nem ott születtem, ami az igazolványomban szerepel. Abban az időben nagy divat volt szocialista városok kreálása a környező települések beszippantásával. Ebből sokáig az volt a gond, hogy ha kérdezték az egészen kicsi koromban megtanult születési helyemet, mindig rosszat válaszoltam. De már a felmenők élete sem volt rózsás. Dédnagyapám elesett az első világháborúban, egyik nagyapám az orosz, a másik az olasz fronton esett fogságba. Mai észjárással azt mondanák, hogy szerencséjük volt, hiszen egyikük világot láthatott Prágától Firenzéig, a másig meg – gyalogosan – eljutott Vlagyivosztokig. Ez utóbbi túrának itthon az lett a vége, hogy nagyapám a mezőtúri templom tornyából géppuskázta a románokat, de azért megint szerencséje volt, mert a fehérek fogságába esett. Apámnak és apósomnak már csak amerikai hadifogság jutott, és az már hab a tortán, hogy feleségem nagyszülei Trianonból kifolyólag román állampolgárok voltak.
Rólam két évvel ezelőtt derült ki, hogy az általános iskolában 6.-tól a felfedett ellenség szerepét töltöttem be. Ez volt az apai örökségem. Csak példaként említem, hogy 1956-ban apám – egy zöld lódenkabátban és piros-fehér-zöld karszalaggal felszerelve - friss kenyeret osztott lakótelepünkön egy teherautóról. Már a puszta látványtól éreztem, hogy ebből baj lesz. Ezt csak tetézte, hogy apám igazolást adott embereknek, akik megúszták a megtorlást. Mindezért engem - halmazati büntetésként - nem vettek fel a többiekkel együtt sem az úttörőkhöz, sem a KISZ-be, amiből arra a következtetésre jutottunk, hogy akármi is lesz ez egyetemi felvételim eredménye, nem fognak felvenni.
Ezért biztos, ami biztos, érettségi után beálltam rakodómunkásnak azzal a távlati céllal, hogy az első adandó alkalommal itt hagyom az egész wirtschaftot. A rakodóbrigádban – szerencsémre - igazi munkásszolidaritást és úri modort tanulhattam, hiszen a teherautó fülkéjében sok mindenről esett szó a volt horthysta katonatisztek és a kipenderített ügyvédek között.
Pechemre vagy szerencsémre azonban mégis felvettek a Műegyetemre, hiszen a Honvédség miatt ez azzal járt, hogy ha beadom az útlevélkérelmemet, akkor útlevél helyett behívót kapok. Így 20 évig nem is hívtam ki magam ellen a sorsot.
A Műegyetemen már harmad-, negyedévtől az egyre érdekesebb szakterületek megismerése és önálló munka mellett - és egyben szerencsémre - olyan diplomaterv témavezetőt kaptam, akitől emberi nagyságot is tanulhattam. Példaként említem, hogy témavezetőm, Dr. Bán Gábor, aki ma a Műegyetem professor emeritusa, egy alkalommal, a diplomamunka vége felé, egy szombati napon érdeklődött munkámról a laborban. Röviden, talán túl röviden ismertettem az eredményt, amire a szintén rövid értékelés így hangzott: „Rossz a modell”. És még egy picit oda is zökkentette a berendezést az asztalhoz. Lélekszakadva ellenőriztem a számításokat, de nem találtam hibát. Ezért aztán némi szorongással tekintettem a következő találkozó elé. Most mi lesz? Mielőtt megszólalhattam volna, Bán dr. közölte: „Tévedtem. A modell jó.” Én pedig végzős egyetemistaként csak annyit tudtam kinyögni: „Köszönöm tanár úr.”
Már friss diplomásként lehetőségem nyílt operációkutatási módszerek alkalmazására hálózatfejlesztési változatok kidolgozásánál és értékelésénél. Tapasztalt kollégám, aki bevont a témába azonban elkövetett egy nagy hibát. Fejlesztési politikákról és stratégiákról, a közöttük lévő választási lehetőségekről írt tanulmányában. A hetvenes évek közepén. Ez nagyon megbotránkoztatott néhány párttagot, hiszen hitük szerint csak egyfajta politikáról, a párt politikájáról lehetett beszélni, és politikák közötti választásról, egyáltalán bármiféle választásról már végképp nem lehetett szó. A dolog vége az lett, hogy finoman eltanácsoltak minket, hiába dolgoztunk az akkor legkorszerűbb számítógéppel a Rudas László utcában, egy modern technológia tervezésén.
A következő másfél évtizedben mintegy 10 munkahelyem volt, azaz átlagosan másfél évet töltöttem egy munkahelyen. Mindjárt az elején megszereztem a gazdasági mérnöki oklevelet a Műegyetemen. Ennek során ért az a szerencse, hogy itt Dr. Kindler József – aki a Corvinus Egyetem professor emeritusa - előadásait és szakmai intelmeit hallgathattam. Azonban az aspirantúrába már beletört a bicskám, hiszen önfejűen nem fogadtam meg a baráti tanácsot, hogy hagyjam egyelőre azt a flancos kibernetikát. Mert én mindig valamilyen érdekes, kutatási-fejlesztési témát kergettem, a munkahelyeket pedig afféle szponzoroknak tekintettem. Fiatalos hévvel hittem az ígérgetéseknek, figyelmen kívül hagytam a munkahelyi pártszervezetet, és párton kívüliként – így utólag értékelve – még erősen alulinformált is voltam, továbbá nem tudtam képviselni az adott szervezeti egység érdekeit és persze a sajátomat sem azokon a taggyűléseken, ahol szervezeti és személyes kérdésekről döntöttek. A klikkek nem érdekeltek, és egyáltalán nem akaródzott feladni személyes autonómiámat. Nem és nem. Mert valahol egyre inkább mindennapi polgár szerettem volna lenni az újlipótvárosi Katona József utcából. Ennek persze ára volt, hiszen munkaviszonyomat elég könnyen megszüntették, gyorsan túladtak rajtam.
Ezzel nem akarom magamat fényezni és afféle ellenálló szerepében feltüntetni, hiszen semmiféle ellenállást nem mertem kifejteni, még a vízlépcső ellenni tiltakozást is csak ceruzával írtam alá. A dolog azért még így sem ment mindig simán, hiszen az egyik intézetben - tudva rólam, hogy párton kívüli vagyok - ezzel a kérdéssel fordult hozzám egyik kollégám: „Te tégla vagy?” Nyilván arra gondolt, hogy valamilyen fedett ügynök vagyok. Később kiderült, hogy kérdése a maga részéről jogos volt, hiszen a későbbi SZDSZ belső köreihez tartozott. Én pedig az MDF-hez csatlakoztam, ami így utólag elég jól magyarázza a kezdeti bizalmatlanságot.
Mivel a privatizációban nem vettem részt, munkahelyemet pedig a rendszerváltáskor jogutód nélkül olyan vehemenciával szüntették meg, hogy még a nyugdíjjárulékomat sem fizették be, két évtizede kényszervállalkozói státuszban vagyok. A válság kitöréséig a területi piacok megszerzéséért versenyző multik, befektetők és bankok szívesen fogadták a tanácsadást. Ezért ez a kis kényszervállalkozás annyiban eredményesnek tekinthető, hogy eddig mindig rendelkezésemre állt a számomra fontosnak témák kidolgozásához szükséges pénzügyi fedezet, akár még külső megbízás hiányában is. Sajnos – bármennyire is szeretném - eddig nem sikerült a tömegközlekedés közszolgáltató, vagy a nagyváros tömegkiszolgáló rendszerként való elfogadtatása és ennek a tervezési folyamatba illesztése. Szomorú, hogy az ingatlanfejlesztés hozamrátájának témaköre is csak a befektetőket, ingatlanfejlesztőket érdekli, az érintett közszférát alig. Ám sikerült jobb nyomvonalra terelni a 4-es metrót és bekapcsolódni a klímaváltozás veszélyeinek csökkentésére irányuló nemzeti stratégia kidolgozásába.

Van még mit tenni!

Budapest, 2009-07-01

Ruzsányi Tivadar